Az alábbi részlet a szerzônek a Helikon Kiadónál megjelenés elôtt álló, A pesti mulatók – Elôszó egy színháztörténethez című könyvébôl való, mely betekintést nyújt a századforduló „tinglitangli” teátrumainak izgalmas világába.
Oroszi szövege megengedhette az eltéréseket. Valójában egyetlen szituációt rakott a színpadra. A színészek dolga volt életismeretük, ritmusérzékük, költôi erejük segítségével kitölteni az üresen maradt helyeket. A bohózat legtöbbször idézett jelenete, amikor a játékba belekotyogó gibic földühíti az egyik kártyást. Mérgében rácsap a slemil cilinderére. „Nem is az én kalapom.” Egy nézô-szemtanú – Bálint Lajos – évtizedekkel késôbb felidézi Rott játékát ebben a jelenetben: „Nem csinált semmi különöset, de éppen egyszerűségével, amellyel a pórul járt föveget leszedte, a sunyi szánakozás, amellyel a roncsra rátekintett, az egyetlen halkan és közömbösen elmondott mondat nemcsak percekig tartó kacagást váltott ki, hanem kicsit is hozzáértô számára valódi művészi élmény volt (...) Benne volt mindaz, ami régebben és gyakrabban megtörtént vele, benne volt, hogy nem ok nélkül tette le a saját kalapját és tett egy másikat a fejébe.” Az elôadás fénypontja, amikor az asztal körüliek egyre gyanakvóbban szimatolnak, egymást méregetik, vajon kibôl árad a kellemetlen illat? Az orfeumok gyakran fordultak az altesti humorhoz. Nemcsak a nemiség trágár tréfái, az emésztésbôl kisajtolható gyermekded disznólkodás is gyakori témája volt az orfeumszínpadoknak. Tekinthetô a viktoriánus illem elleni lázadásnak. Tekinthetô a zabolátlan, vastörvényeket áthágó életörömnek. A durvaságokat azonban csakis a színészi ôszinteség igazolhatja. Ha nem effektusként használja a színház, hanem a színész elôhozza a trágárságok alól a költôi igazságot. Ahogyan Rott Sándor ebben a nagyon kényes jelenetben tette. „A méltatók a szerepbôl csak az elmondható, szobatiszta játékot emelik ki. Való igaz, az exkrementum nem esszétéma. De az is való igaz, hogy hosszú és mélyre leható tanulmányt, a mimus-történelem nagy fejezetét igényli a leutánozhatatlan némajáték, ahogyan ez a senki kis nyikhaj visszanéz a hústorony játékosokra, akik elôbb egymáson dühösen szimatolva, majd a csendben pislogó gibicre felfigyelve megtalálni vélik az elkövetett bűn tettesét” – idézte fel Boross Elemér a jelenetet.
Caprice önmaga epigonjaként megfejelte sikerét: 1892-ben elkészítette a Kalábriászparti folytatását: Die Klabriaspartie von Gericht (Kalábriászparti a bíróság elôtt). Nyolc hónapig ment az új egyfelvonásos.
A következô évben Estély Lewinszkyéknél (Soirée bei Lewinsky) címmel tovább folytatódott a zsargonfigurák színpadi élete. Lewinsky, Stiglitz, Mayer kalábriászjátékosok: Werner, Schönberg, Pfeiffer megtestesítésében. Megszaporodtak a gibicek. Grün mellé Caprice megírta Fistelt: Rott és Teichner játszották. Leopold, pincér: Linné, Lewinsky felesége: Frau Weiss, Hanni, a mostohalány: Frl. Fioretta, Tertschi Mand: Frl. Carry, Tinschi Mand: Frau Reichsberg.
Egy kalábriászpartiként megy a Folies Caprice-ban 1893 karácsonyán. Magyar nyelven. Az eredeti darab szófordulatai, szóviccei magyarul nem éltek meg. A visszaadhatatlan tréfákat műfordítani kellett. A majdnem lehetetlen föladatot elvégezte Zöldessy Miklós, aki irodalmi álnév mögé rejtôzve a kártyajáték „Kibitz” fôszereplôje: Rott Sándor. Irodalmi álneve gyenge vicc, de ujjlenyomat: egy Róth zöldben játszik. Pfeiffer, Steinhardt, az elsôrendű Schönberg, a három snassz jómadár kártyás magyarul játszották azt, amivel 1000-nél többször sikerük volt már németül. Rottot ellenállhatatlanul mulatságosnak ítélte a kritika ebben a szerepben magyarul is. Weissné valósággal rászabadul a kártyázókra. Baumann a pincér, Novak Rózsika a kasszírnô.
A Kalábriászpartit Somossy Orfeumában jótékonysági este alkalmából Farkas Imre magyarra átköltésében eljátszották 1895. május 16-án a jellemszínészet nagyjai: Ujházi Ede (Mayer), Vízvári (Stiglitz), Gyöngyi Izsó (Lewi), Tollagi Adolf (Grün, a gibic), Faludi (Leopold, a pincér), Vízváriné (Frau Lewi), rendezô: Vízvári. Hegyi Aranka a szerpentintáncot adja elô. Az Ôs-Budavár Szent György téri színpadán a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézete javára rendezett jótékonysági alkalomból elôadták a pesti színházak egyesített erôi: Hegedűs Gyula Németh József, Gyöngyi Izsó, Sziklai Kornél, Szerémi Zoltán, a Vígszínház tagja, Láng Etel, a Városligeti színkör tagja.
Az Imperiálban a Váci körúton is hasznosítják a Folies Caprice sikerét. Daljátékként adják a kártyacsatát: Die Klabriaspartie auf der Reise nach Chicago. Az óceán elhagyott szigetén vesztegel egy hajótörött társaság. A szerencsétlenség összehozza a kalábriászjátékosokat, akiknek régen nem volt alkalmuk, összeülnek egy partira, s azt éneklik: Az élet csak egy kártyajáték (Das Leben ist nur ein Kartnspiel). Fél év múltán, január 11-én visszatérnek a szereplôk a sikerre való tekintettel Amerikából: Rückkehr der Klabrias-Kompagnie von Chicago. Fischer igazgató elkészíti a harmadik Kalábriászparti harmadik utánlövését: Die Klabriaspartie in Schmecks (A Kalábriászparti Tátrafüreden). Játsszák Grossmann, Schneider, Kohler, Fleischmann. Javasolják is a rosszmájúak, hogy az Imperiált nevezzük ezentúl Klabrias-Etablissementnak. Moriz Fischer nem kereszteli át a helyiséget, de az ezredéves ünnepségek idején idôszerűsíti. A kalábriászjátékosok látogatást tesznek a millenniumi kiállításon: Ein Klabriaspartie der Millenniums-Ausstellung. Játsszák Josef Grossman, Pauly, Kohler, Fürst, Fleischmann, Celestine Drexler, Sofie Ferenczy és Julie Wolf.
Nagy-Kikindán a vásártéri Koczka’sche állatsereglet nagy attrakciója Die Klabriaspartie im Löwenkäfig. A három kártyás az oroszlánketrecben.
S ezzel még nincs vége a másolatoknak. Az új században, 1901 októberében a Folies Caprice-ban Caprice: Eine gestörte Alsóspartie in Budakeszi (A budakeszi megzavart alsósparti). Játszódik egy budakeszi villában. Majd 1901 októberében A megzavart alsósparti Budakeszin. Már magyarul, de még Caprice-tól.
Die Alsós-Parthie címmel a Kalábriászparti sokadik leöntéseként a Steinhardt igazgatta Rákóczi úti Folies Moderne-Makkhetesben is eljátsszák a kalábriászból alsósra átváltottak bohózatát.
Sikerére jellemzô, hogy Herzmann gyorsan követve a Folies bemutatóját: plagizálja. 1890: Herzmann Károly hirdeti, hogy „Az eredeti bécsi Klabrias-Partie” megyen nála Reiss Edmund Werner szereplésével. Az „eredeti” bohózat szerzôje azonban nincs megjelölve. A Kalábriászparti című bohózat nem mehetett Bécsbe. Hogy pótolják a császárvárosig elhallatszó nevetést, Bergmann Eine Tarockpartie címmel feldolgozta az alapötletet. Bemutatták 1890. november 12-én a bécsi Tôkés Etablissementben. Karl Freiwirth artistaügynökségén keresztül pesti komikusokat szerzôdtettek: Sami Neumann, Ferdinand Grünecker, Hornau és felesége vitték Bécsbe a pesti varietéeredményeket. Hatalmas siker fogadta. A Budapester Orpheum-Gesellschaft ezzel megalapozta nevettetésre termettségének hírét. Monarchia-szerte játszották Oroszi bohózatát Bergmann neve alatt. Sôt, a Budapester Orpheum-Gesellschaft tagjai (Grünecker, Regnis, Eisenbach fôszereplésé-vel, a Rott fivérek, Hornau, Reder és Hornauné) „az eredeti” szereposztásban lóra szálltak és a bécsi Busch cirkuszban elôadták lóhátról a zsargonkomédiát˛. Amikor az eredeti Kalábriászparti került bemutatásra, akkor kiderült, mennyire eredeti, egyszeri bohózat. Steinhardt mulató vendégjátéka.
Bergmann Adolf, az egykori népénekes 52 éves korában megôrült. Beszállították a bécsi Allgemeines Krankenhaus „pszichiátriai osztályára”. Homályos a szerzôség: Bergmann darabjának premierje 1890. november 12-én a Budapester Orpheum-Gesellschaft elôadásában a bécsi Hotel Adlerben, a Taborstrassén. 1000.-szer 1893. augusztus 21-én.
Berlinben Anton és Donat Herrnfeld komikusok a galíciai jiddist vegyítve a berlini humorral elôbb a Quargs Vaudeville-Theaterben, majd a Folies Caprice-ban, végül a XX. század elején a maguk nevét cégérre tűzött Herrnfeld testvérek színházában (Gebrüder Herrnfeld-Theater) játszották zsargondarabjaikat. Legnagyobb sikerrel az eltulajdonított Die Klabriaspartie-t saját szerzeményükként feltüntetve.
1892-ben Bécsbôl Berlinbe mentek vendégszerepelni a Budapester Orpheum-Gesellschaft tagjai: a fiatal testvérek rácsodálkoztak a bécsi magyar színészekre a Grand Hotel Alexanderplatz nagytermében. Követték a magyarok megkezdette drasztikus humor útját. Kihasználták hasonlóságukat tükörszerepekben. Darabjaikkal több százszor léptek fel. A Kalábriászpartival rettenetes sikerük lévén, ôk is folytatták az útját: Die Klabriasbrüder auf dem Standesamt (A kalábriász-fivérek az anyakönyvvezetônél).
Ki hát a Kalábriászparti szerzôje: Oroszi? Bergmann? Vagy a Herrnfeld fivérek? Van istenáldotta kitalálója bohózatnak? Vagy népdal, szájról szájra, gesztikuláló kézrôl kézre vándorló komédiási közkincs? Joggal vagy a még rendezetlen szerzôjog zavarosában halászgatók készítették el a nagy sikerű kártyacsata-replikáit, helyezték óceáni szigetre, oroszlánketrecbe, a chicagói világkiállításra? A darab nem darab – ahogy a bohózatban szállóigévé váltan mondják: „ez a kávéház nem kávéház” – kanavász. Színészi erôvel kitöltendô üres alaphelyzet. Hárman ülnek egy kávéházban, kártyáznak. A negyedik gibicel nekik. Ennyi az alapötlet. Alkalmanként az elôadás és a szereposztás a fellegekbe tudja emelni.
Tovább bonyolítja, hogy 1889-ben a Pruggmayr Orfeumban a direktor búcsúelôadásán eljátsszák Unger: A tarokkparti című komikus „vendéglôi” jelenetét. Komédiások vándormotívumáról van szó. Olyan helyzetrôl, mint amiket a commedia dell’arte mesterszínészei följegyeztek emlékeztetô vezérkönyvükbe, körvonalazva egy komédia szituációját, amit esetenként vérrel tölt föl az aznapi elôadás.
